Egy hideg februári estén elterveztük, hogy nyáron kipipálunk egy újabb varázslatos helyszínt a bakancslistánkról. Erdély mellett döntöttünk, mivel nagyon sok jót hallottunk róla, közel van, és még pénztárcabarát is.
2500 km-rel és 8 motorozással töltött nappal később – még fáradtan is – úgy gondoljuk, hogy a túra minden egyes perce megérte a várakozást. Ezernyi élménnyel gazdagodtunk, és biztosak vagyunk benne, hogy nemsokára viszontlátjuk Erdély kalandos, kanyargós útjait.
Medve-tó, Parajd
Budapestről indulva nagyrészt autópályán jutottunk el Ártándig, ahol átléptük Magyarország határát. Innentől főutakon motoroztunk tovább. Habár az autópálya motorral ingyen használható Romániában, mi több izgalomra vágytunk ennél. Az első szállásunk egy teljesen magyar nyelvű, igen pici faluban, Zsobokon volt.
Érkezésünk pillanatában azonnal összesereglett a falu apraja-nagyja. Olyan hatalmas vendégszeretetet tapasztaltunk, mintha át sem léptük volna földrajzi határvonalainkat, sőt! Néhány perc elteltével már kézen fogva sétáltunk a gyerekekkel, akik mindeközben érdeklődően kérdezgettek motorjainkról és rólunk.
Az első látványosság, ahol megálltunk következő nap a Tordai-hasadék volt. A kettérepedt hegyvonulatot érdemes volt meglátogatni, sokat nem kellett sétálni sem, mivel parkolni a lábánál tudtunk.
Szintén ezen a napon látogattuk meg Szovátán a Medve-tavat, ami a világ legnagyobb heliotermikus tava. Később a parajdi sóbánya felé vettük az irányt. Mindenképp érdemes a bányába betérni, hiszen a só jótékony hatása mellett rengeteg programlehetőséggel is várja a kirándulókat.
Békás-szoros, Szent Anna-tó
Parajd után a Gyilkos tó partja mellett a híres Békás-szoros felé vezetett az utunk. Valóban festői látvány fogadott: szájtátva, csodálkozva gurultunk végig a szoroson, szinte minden kanyarban megállva egy fénykép kedvéért.
Magas sziklák az út mindkét szélén, néhol fölé is lógva, alagút formát képezve állították el lélegzetünket… többször kellett oda-vissza mennünk, mire végül nemcsak a táj szépsége varázsolt el minket, hanem az impozáns kanyarokat is ki tudtuk élvezni.
Másnapi utunk Székelyföld szívébe, Bálványosra vezetett. A Nyerges-tetőn egy rövid megállót tartottunk, hiszen meg kellett néznünk az 1848-49-es forradalom és szabadságharc elmékéül állított kopjafákat.
Ezt követően értünk a szállásunkra, ahonnan alig negyed óra alatt a Szent Anna-tóhoz jutottunk. Mivel a nap elején a Békás szoroson szokásunkhoz híven sokat időztünk, így csak későn értünk Bálványosra: a Szent Anna tóhoz már nem engedtek le aznap (igen, egy tónak is lehet nyitvatartási ideje), mert a kaput éppen záró őr szerint a medvék már lementek a tó partjára…
Mi nem mehettünk tehát a tóhoz, cserébe a medvék jöttek el hozzánk este: vacsora közben ugyanis arra lettünk figyelmesek, hogy a helység csendes utcáin, tőlünk alig pár méterre, egy medve sétálgat, keresi az élelmet. Rajtunk kívül ezen nagyjából senki sem lepődött meg, de hát nekünk, „pestieknek” ez nagy szó volt. Később egy másik medve is érkezett, őt már a szobánk erkélyéről, biztonságból figyeltük. Ha valaki medvelesre vágyik, szeretettel ajánljuk Bálványost – biztosan fog néhánnyal találkozni.
Drakula vára
A következő napot ismét utazással töltöttük, Bálványos településéről Szebenig mentünk. Egy megállót tartottunk útközben, mely a Bran kastély volt, Brassótól néhány kilométerre délre.
Hiába olvastuk útikönyvekben, hogy ezernyi a turista „Drakula váránál”, nem vettük elég komolyan, így bőrruhában, megpakolt hátizsákkal álltunk sorban egy órát a tűző napon, mire megvehettük a belépőt – érdemes tehát elővételben vásárolni a jegyeket, még hétköznap is. Maga a kastély egyébként – amelyben Drakula igazából nem is élt, hanem csak egy rövid ideig tartózkodott – szép, viszont mi személy szerint többet vártunk tőle. Nem érdemes kihagyni, ha arra jár az ember, de például a Vajdahunyad vára sokkal-sokkal érdekfeszítőbb, szebb volt. Ez utóbbi tele volt eredeti műemlékekkel, érdekes szobákkal, kiállításokkal – és még a magyar határhoz is jóval közelebb fekszik.
A túra fénypontjai – Transzfogaras és Transzalpina
Utolsó erdélyi szállásunk Szeben városában volt, ahol két éjszakát is eltöltöttünk – bár lett volna inkább három! Innen indultunk egy napsütötte csütörtök reggelen a közel 500 km hosszú aznapi körünkre.
Az etap nagy része hegyi szerpentin volt, így már reggel kilenckor motorra pattantunk – egy gyors tankolástól és a fényképkészítésektől eltekintve egész nap úton voltunk. Végül így is este nyolc óra lett, mire visszaértünk a szállásunkra.
Szebenből kelet felé indultunk, és hamar el is értük a minden túramotoros vágyai közé tartozó Transzfogarast, másik nevén 7C-t. Az alig fél évszázados út 90 kilométer hosszú, és legmagasabb pontja 2042 méteren található. Alagutak, viaduktok sokaságán keresztül vezet az út, a kilátás pedig lélegzetelállító. Számos fotóponton, pihenőben tudtunk megállni, hogy örök emlékeket készítsünk.
Az út minősége az egyetlen, amire panaszunk lehetett, ugyanis nagy részén még nincs felújítva az aszfalt – egy beláthatatlan kanyar közepén például hirtelen megszűnt az út, és nagy meglepetésünkre felmart, poros talaj fogadott bennünket. Innentől kezdve óvatosabban mentünk, hálát adva a rutinunknak és motorunknak, hogy nem történt baleset. Ezt követően az ideális ívet a szerint választottuk meg, hogy hol van a legkevesebb kátyú, hol a legsimább az út… Szerencsére a lassabb tempóban sem unatkoztunk, hiszen bőven volt látnivaló: vízesések, tehenek… sőt! medvékkel is találkoztunk. Az út szélén játszott egymással 3 kis medvebocs, az anyjuk felügyelete mellett. nagyjából fél percig tudtuk őket csodálni, amíg nem lett túl sok autós – motoros. Ekkor rögtön elszaladtak – szerencsére nemcsak mi félünk tőlük. Az akciókameránk szerencsére kéznél volt, így megörökíteni is sikerült az esetet.
Visszafelé a Transzalpinán (67C) vezetett az utunk, amelyet sokkal jobban megszerettünk. Románia legmagasabban fekvő útja ez 2259 méteres tengerszint feletti magasságával. Tökéletes aszfalt több mint 150 kilométeren keresztül, alig néhány autó, így iszonyú élvezetes volt rajta a motorozás. Egy-két résztől eltekintve hajtűkanyarokat nem is tartalmaz, melynek köszönhetően igazán tempósan, a lendületünk megtörése nélkül tudtunk végigmotorozni rajta. Mintha egy soha véget nem érő, privát versenypályánk lenne. Hihetetlen kanyarkombinációk, gyönyörű tájak… örök életre felejthetetlen élmény marad. Ide egészen biztosan visszajövünk!
Ági és Ádám
