Most, így utólag belegondolva a nagyjából 1,5 hónap szervezőmunkába, azt hiszem, minden percért megérte elutazni Spa-Franchorchamps-ba. Egy hétvége, amit ugyan Spa-ban rendeztek 2025. május 8-10. között, de nem a klasszik’ medencés formában…
Mégis all inclusive élményt adott.
Szerda hajnalban autóval vágtam neki Deme Zoltán fotós kollégámmal az 1200 kilométeres útnak. Nagyjából 14 órával később az utolsó pillanatban vehettük fel az akkreditációnkat. Az átvételi iroda ajtajában ugyanis épp kattanni készült a zár, amikor beállítottunk, így már a 0. napon fontos lépést abszolváltunk. Ez a kis iroda Spa városában volt, nem a pályán, ezért is tartottuk lényegesnek, hogy minél hamarabb felvegyük a sajtósbelépőnket, mert akkor nem kell a következő nap reggelén erre plusz időt szánni…
…ezért, amolyan feltérképezési szándékkal elindultunk a versenyhelyszín felé, hogy megnézzük a megközelítési és parkolási lehetőségeket. Az aszfaltcsík kapui még nyitva voltak, így kapva az alkalmon, egyből besétáltunk a boxutcába, ahol a Ferrari 499P-n épp a kerékcserét gyakorolták, a Porsche 963-ast pedig a mérlegelésről tolták vissza a garázsba. Már ez, a pályán töltött egy óra olyan élményeket adott, hogy biztos lettem a remek folytatásban.
Csütörtökön korán kezdődött a nap
És nem is akárhol! A Ferrari vendégségében James Caladóval és Nicklas Nielsennel adódott lehetőség interjút készíteni a reggel folyamán, mondanom sem kell, hogy a találkozás hihetetlen impulzussal táplált.
Nicklas Nielsen felé feltett kérdésem a tavalyi Le Mans-i 24 órásra irányult, amikor ő hozta át az 50-es Ferrarit elsőként a célvonalon. A dán versenyző válaszában így fogalmazott: „Felemelő érzés volt, amikor engem intettek le elsőként a 24 óra letelte után. Ez pont az az érzés, amit nem tudsz elmagyarázni.”
Nem hittem el, amit ebben a szűk fél órában átélhettem – és versenyautót még nem is láttam pályára gurulni.
Nem sokkal később viszont zöldre váltott a boxutca végén a jelzőlámpa, hiszen az eltolt program miatt már csütörtökön megtartották a szabadedzéseket, amelyeken nem kis adrenalin-dózis szabadult fel bennem. A fotós akkreditációm lehetővé tette, hogy kimehessek a pálya szélére, a kijelölt pontokról pedig közvetlen közelről figyelhessem, fényképezhessem ezeket a gépcsodákat.
Visít a motor, durrog a váltó, csikorog az abroncs féktávon, mindezt a Les Combes-sikán körül látom, hallom.
Libabőr.
Alig vártam, hogy az első edzés képeit megnézhessem a sajtóközpontba visszatérve. Alig hittem el, milyen pillanatokat sikerült megörökítenem, pláne úgy, hogy a fényképezőgéppel még amolyan szabadedzési-ismerkedési fázisban tartottam én is, mert nem régen került hozzám.
Felvillanyozva vártam az FP2-t, de egyéb, saját célom megvalósításán is ügyködtem, hiszen a futócipőm elutazott velem, mert egyszer körbe akartam futni a pályát. A hivatalos média programban szerepelt a pályaséta lehetősége, de a szervező kommunikációs csapattal igyekeztem leegyeztetni, hogy engedjék meg a magasabb gyalogtempót – ha már versenypályán vagyunk… Ekkor nemleges választ kaptam, de nem mondták biztosra a nemet.
Időközben úgy elrepült az idő, hogy rajtolt a második edzés. Én újra a pálya szélén, egészen a Fagnes kanyarnál kezdve, a szervizutakon visszafelé sétálva, meg-megállva, fotókat készítve a hypercarokról és a GT-autókról. A késő délutáni fények sokat segítettek a jó lövésekben, szép képek születtek ekkor is.
Még mindig nem ért véget a nap, hiszen ezután adódott csak lehetőségünk a pályát körbesétálni. Szerintem írnom sem kell, hogy megállva a legendás Eau Rouge lábánál, a lemenő napban, milyen látvány fogadott minket és az azt követő 1,5 órában.
Lélegzetelállító.
Egyre erősödött bennem, hogy itt futnom kell egy kört, még akkor is, ha tilos – mert a séta közben többen futva, sőt bringával kerültek el minket.
Gyorsabb tempót hozott a péntek
Délelőtt a harmadik gyakorlást a La Source-ból követtem fényképezőmmel, és elsétáltam az Eau Rouge belső ívére, viszonylag közelről, (de biztonságos távról) nézve az emelkedőn felfelé repülő BMW-t… Ezután a nézők boxutcalátogatását tartották, amelyen jó lehetőség nyílt a versenyzőket fotózni. Hihetetlen volt élőben látni Valentino Rossit, Jenson Buttont, Kevin Estrét, vagy épp az elmúlt 2 év Le Mans-i 24 órás győztes Ferrari versenyzőket.
A délutáni időmérőn újra a La Source-ig mentem, hiszen fontos volt, hogy minél hamarabb visszaérjek a sajtóközpontba, a kvalifikációt követő sajtótájékoztatóra, mert a pole-pozíciót szerző pilóta gondolatait így rögtön meg tudtam írni cikkbe.
Nagyobb szünet adódott a következő „track walk” előtt, így ezalatt elegendő idő volt az újabb képnézegetésre, miközben arra készültem, hogy walk helyett run lesz.
És lett.
Átöltöztem az edzős szettbe, bekötöttem a futócipőmet és elindultam. Egy fickó épp jött velem szemben szintén futósban, így bebizonyosodott bennem, senki sem fog rám szólni… Amíg kiértünk a kollégával az aszfaltra, kiderült, hogy ő a pálya szpíkere.
A gyorskörre elindultam. A tribünről néhány belga szurkoló „allez”-zott, tapsolt, így futottam fel az Eau Rouge emelkedőjén. Gyönyörű fények, mert a nap épp a leghosszabb sugarait vetíti arra, amerre épp tartok. Leírhatatlan élmény, milyen is volt ezt a kört futva megtenni kevesebb, mint 40 perc alatt.
A célom teljesült.
És még mindig volt egy nap.
A szombat, amikor a szurkoló is előbújt belőlem
A reggeli érkezésnél Zolival igyekeztünk portrékat csinálni a versenyzőkről, de Antonio Giovinazzit inkább nem fotóztam, hanem megkértem, hogy legyen szíves nekem aláírni azt a sorszámozott sportkártyát, amelyen ő van, és ha már találkozunk, a 2023-as 1:43-as Ferrari 499P vitrinjét is lássa el kézjegyével – készséggel megtette.
A 6 órás verseny előtt újabb boxutcalátogatás és autogrammosztás lehetőséget biztosított portrézni, és egy-két csapatkártyát bezsebelni.
Majd jött a hivatalos rajtprocedúra és rajtrács séta, valamint a verseny rajtja. Az izgalmas pillanatokat az első kanyar tribünjéről fotóztam, majd ez Eau Rouge-ból és a Kemmel-egyenes végéről fényképeztem a száguldást. A hatórás második felében a Pouhon kanyarig vitettem le magam a fotósokat szállító shuttle busszal és onnan sétáltam vissza a Brüsszel kanyarig, miközben kattogtattam a gépem.
A befutót, amikor az 51-es Ferrari megnyeri a versenyt, a boxépület tetejéről örökítettem meg, de amit még ez követett, az tovább gyarapította az örökemlék-táramat. A pódiumceremóniára ugyanis sikerült a Ferrari szerelők közelében megállni és fotózni, miközben ők az olasz himnuszt teli torokból énekelték, hiszen 1-2-ben az ő autóik jöttek be.
…Dov’é La Vittoria…
A díjátadó és a sajtótájékoztató után sikerült a győztes trióval egy közös fotót is összehozni, amely miatt lett non plus ultra az amúgy is tökéletes hétvége.
Valahogy a vasárnapi hazaút 1200 kilométere is gyorsan eltelt.
Ez a Spa komoly lóerőterápiát hozott, ahogyan olvashattátok, testnek, léleknek, szemnek, fülnek kényeztető hatásokat gyakorolt, arról nem beszélve, hogy a végig tűző nap milyen árnyalatot varázsolt ránk, fotósokra.
Mint egy igazi wellness. Csak ehhez társult egy irdatlan profi racing is.
Hogy hogyan éreztem magam? Nagyjából, mint Nicklas Nielsen a Le Mans-i győzelem után: Ez pont az az érzés, amit nem tudsz elmagyarázni.
Papp Csaba, 2025.05.13.
